Árpád-kori kerámia

SZTE-BTK referátum

Bibor István

Dolgozatom témája az árpád-kori kerámia. A kerámiakutatás rendkívül fontos a régészetben, hisz agyagtárgyak képezik a lelőhelyek leletanyagának nagy többségét. Népszerűsége több okkal magyarázható. Sokféleképpen felhasználható anyagról van szó, hisz formáját szárítás után megőrzi, égetés után megkeményedik, nagy tömegben és hamar készíthető. Hátránya viszont, hogy törékeny, messze nem szállíthatók, rövid életű edények készíthetők belőle.  Ez a hátrány azonban a régészettudomány számára előnyt jelent, hisz e tárgytípusok rövid élettartamuk miatt jellemzőek egy korszakra, hordozzák egy korszak sajátosságait, így jól mutatják az idő múlását így rengeteg információt vonhatunk le vizsgálatukból (Parádi 1959)

A fent említett érvek ellenére az árpád-kori kerámia kutatását sokáig elhanyagolták hazánkban. Az árpád-kori kerámiakutatást Höllrigl József alapozta meg a két világháború között. A második világháború után Holl Imre és Parádi Nándor Végzett jelentős munkát, azonban a kutatás így is sokáig csupán cserépbogrács és bordás nyakú edényre korlátozódott, a települések feltárása és a természettudományos vizsgálatokat sokáig elhanyagolták. Az elmúlt 20 évben lendült fel a kutatás, aminek a nagyberuházások is lendületet adtak.

Munkám során az árpád-kori kerámia készítésébe és edénytípusaiba nyújtok bepillantást az olvasónak. Dolgozatom fejezetekre osztottam mely sorrendjükkel az edények előállítási lépéseit követik.

Agyag:

Az agyagművesség során alkalmazásra kerülő anyag földpát, illetve földpátot tartalmazó kőzetek mechanikus vagy kémiai folyamatok során bekövetkező mállásából keletkezik. Ha a keletkezés helyén marad kaolinról – ez a legtisztább agyagfajta – beszélünk. Általában azonban hogy a víz elmossa keletkezési helyéről, és ennek hatására idegen  anyagokkal szennyeződik. Az ilyen szennyező anyagok hatással vannak az agyag későbbi felhasználására, formálhatóságát, égetés során tanúsított viselkedését befolyásolják. (Parádi)

Soványítás

Soványítás alatt az agyag felhasználás előtti tisztítását értjük. Általános régészeti módszerekkel végzett vizsgálatok alapján sokáig az volt az uralkodó nézet, hogy az árpád kori agyagművesek soványító anyagként homokot, kisebb kavicsokat, illetve szerves anyagot alkalmaztak. Az archometrikai adatok alapján ezen megfigyelések szintén módosításra szorultak. Soványításra a korban nem került sor, a szennyezett agyag tisztítás nélkül került felhasználásra. Ez egyszerű megoldást kínált az alacsony égetési hőmérséklettel (700-800 fok) járó problémákra – az árpád kor égetőkemencéi nem voltak alkalmasak magas kaolintartalmú anyag kiégetésére. (Simonyi 2005, 43)

Formázás

Az Árpád-kori edények lassan forgó kézi korongon készültek.(kép 8 a korongtípusokról) A fenék részt külön készítették el majd erre hurka technikával építették föl az edényt. Már a 10. században szinte kizárólag kézi koronggal készültek az edények (Simonyi 2005, 45-46), borsod-edelényi 10. századi telepen kizárólag kézi koronggal készült edények kerültek elő. (Wolf 2003, 90) A lassan forgó kézi korong egy tengelyen forgó kerek falap amit egyik kezével forgat a fazekas, míg a másikkal az edényen dolgozik . Nem a korong segítségével formálja meg az edényt, hanem hurkatechnikával építi fel annak testét. Ez a korong szaggatott mozgásának köszönhető. Jellemző hogy a korongra gyakran jeleket véstek aminek pozitív képe megmaradt az edény alján. Ezt nevezzük fenékbélyegnek. (Parádi 1959). Kézi és lábbal hajtott korong között átmenetet képez a nehéz kézi korong, amit ólommal vagy abronccsal tettek nehezebbé. A fazekasság fejlődésének nagy lökést a lábbal hajtott korong/gyorskorong kialakulása adott a 14-15 században, amivel a fazekas mindkét keze szabaddá vált és így felhagyhattak a hurkatechnikával (Csupor 1998).

Égetés

Az égetés során használatos eljárásokat három csoportba oszthatjuk. Kemencében oxidált, kemencében redukált illetve gödörben, azaz neutrálisan végzett égetés. Utóbbi módszer az edények foltosságát vonja maga után, ami az egyenletlen hőmérséklet következménye. A gödrös égetés alkalmazásakor maximum 700 fokos hőmérséklet érhető el. A késő Árpás korra a Kárpát-medencében az oxidált égetés vált uralkodóvá. A régészetben sokáig uralkodó nézet szerint a kor fazekas székében csak 900-1200 fokos hőmérséklet volt lehetséges, ezt azonban a természettudományos vizsgálatok mára cáfolták. Archometrikai vizsgálatok az Edelény-Borsodi földvárnál talált edényeken körülbelül 850, a kora-árpád kori felsőzsolcai és mezőkeresztesi mintákon 700-750, a 12-13- századi mezőkeresztesi és felsőzsolcai mintákon pedig 800-850 fokos hőhatás nyomait mutatták ki. (Simonyi 2005, 51-52)

Magyarországon Hács-Béndespusztánál (kép10), egy, a Balatontól 14-kmre elhelyezkedő dombsoron tártak föl Árpád kori edényégető kemencét. A lelőhelyen elvégzett ásatás eredményeit Parádi Nándor közölte az archeológiai értesítő 1967-es kiadásában (Parádi 1967, 20).  Az ásatás során több sütő kemence, illetve egy agyagrostéllyal két részre osztott, félgömbalakú boltozattal ellátott kemence került elő, melyben a 30 cm-es rostély az égetőteret és a tüzelőteret választotta el egymástól. A feltáráskor az említett rostély egyharmada hiányzott, a tüzelőfél szája rongált volt, és a kemence égetőtere is csaknem elpusztult. Égetőtere 60-70 cm nagyságú volt, feltehetően a tüzelőtérhez hasonlóan földből került kivájásra. A területen egy csoportban 15 kemence volt található, melyek közül egy volt égetőkemence. Mivel szabadon álló építményekről van szó, feltehető hogy valamilyen tető fedte őket, de a feltárás során ennek nem kerültek elő nyomai.(Parádi 1967, 24-27)

A Fenékbélyeg (kép9)

A magyar régészettudományban Höllrigl Ferenc foglalkozott először a fenékbélyegek vizsgálatával két világháború között készült alapvető munkájában. Az ő nevéhez köthető a pontos terminológia létrehozása, az edények fenekén található jelre a fenékbélyeg elnevezést vezette be, így különböztetve meg azt a kerámia más részein, így a peremen vagy fülön található benyomott bélyeges díszítéstől (Höllrigl 1930, 142).

Felvetette, hogy az árpád kori pénzek köriraton belüli mintája gyakran hasonlít, illetve megegyezik a fenékbélyegek mintájával, ami szerinte a két díszítés közös forrására utal. A fenékbélyegek jelentését vizsgálva arra a következtetésre jut, a régebbi, egész feneket betöltő típusok díszítésre szolgáltak. Az újabb, kisebb helyet kitöltő, ugyanakkor egyedibb jeleket mesterjegynek tartotta.(Höllrigl 1930, 162-164).

A fenékbélyeg készítésével kapcsolatban úgy vélekedik, hogy arra csak szárítás során kerülhetett sor. Álláspontját azzal indokolja, hogy a kerámia korongról történő eltávolításához drótot használtak, így a korábban elkészült fenékbélyeg megsérült volna.(Höllrigl 1930, 164).

A témába vágó régebbi külföldi kutatásokban a fenékbélyeg szerepe kapcsán a szimbolikus jelentéstartalom, és a mesterjegyként történő használat lehetősége egyaránt felmerül (Parádi 1959, 91). Az újabb kutatásokban a fenékbélyeget mesterjegyként értelmezik, ami a fazekasság örökletessé válásának hatására alakulhatott ki. Utóbbi magyarázatot a néprajz tudományának eredményei is megerősítik (Parádi 1959,93).

Díszítés

Árpád-kori edényeink díszítései rendkívül változatosak. A kilencedik századi kerámiára jellemző díszítés a sávokban bekarcolt hullámvonal, hullám- és hullámvonalköteg. Ez a díszítés a 8-11.századig jellemző (Simonyi 2005, 46-47).

10-11.században jellemző hogy az edény felső kétharmadát díszítették. Gyakori a bekarcolt egyes hullámvonal, köröm benyomkodás esetleg pontszerű beszurkálás a vállon, ami alatt gyakori a bekarcolt csigavonal. Jellemző még a korszakra a bekarcolt vonal és hullámvonal és a sűrűn bekarcolt csigavonal az edény felső kétharmadán. Találhatunk továbbá az edény vállán és hasán a bekarcolt hullámvonal beszurkálás, köröm benyomkodás egyforma széles sávban, ami alatt alatta vonal köteg található (Simonyi 2005, 48).

11.-12. században tejed el és a 12.századig fennmarad a rádlis vagy fogaskerék dísz (Simonyi 2005, 51).

12.-13. századra formák és díszítések egységesebbé válnak (Simonyi 2005,46)

Ekkor a széles közökkel bekarcolt csigavonal, a vállon bevagdosásokkal, hullámvonallal kiegészítve a jellemző. A korszakban az edények teljes díszítése lesz az általános (Simonyi 2005, 51).

13.-14. század festett kerámia megjelenésének időszaka (Simonyi 2005, 51).

Edénytípusok (kép1,2):

Fazekak

Az egyik legáltalánosabban elterjedt edénytípus, eredete ismeretlen. Sokáig úgy gondolták, a 10-11.századi magyar fazekak zömök formájúak voltak, azaz öblük mérete nagyobb magasságuknál, szemben a késő avar-kori formákat tükröző nyúlánkabb fazekakkal. Ez azonban kevés összehasonlító anyagra alapozott állítás volt, hisz kevés késő avar és 10-11.századi telepet ismertek. Újabb kutatások változtattak ezen a képen kiderült, hogy a zömök fazékforma inkább a késő Árpád-kor időszakára jellemző, míg a 10. században nyúlánk edényeket találunk (Wolf 2003,96).

Borsod-edelényben figyelték meg, hogy a 10.sz-re jellemző, hogy a fazekak pereme enyhén kihajlik, vagy legömbölyített, esetleg kifelé ferdén vagy függőlegesen levágott, ami nem ritka s korabeli edényeken. Fazekakon a nyak általában jelzésszerű törésvonal a váll és a perem között, ritkán lehet rövid nyakat megfigyelni (Wolf 204, 49). A legnagyobb fazekakról felmerül, hogy tároló funkciót töltöttek be (Wolf 2004, 49).

Tárolóedények

Az Árpád-korban a tárolóedények több típusát is megtalálhatjuk. Tárolásra szolgálhattak a nagyméretű fazekak is. Egyedi lelet a Borsod-edelényben előkerült nagyméretű, szűk szájú, hasasodó edény a pithosz. Bár a hazai leletanyagban egyedülálló, rokonítható edény a nyirtási ásatáson előkerült kerámia. Tároló funkciója volt, amit az edényből előkerült szenesedett gabona magvak is bizonyítanak. (Wolf 2004, 50)

Bögrék:

Kis fazekaknak tekinthetjük őket. A kutatás a felszolgálással, terítéssel hozta őket kapcsolatba, azonban ez kétséges, hisz az asztali edényeket használó terítés még jóval később sem volt általános (Wolf 2004, 49).

Tálak:

10-11 században a kónikus virágcserép alakú tálak a jellemzőek, az Árpád korban való továbbélésükre nincs adatunk. Többségük kisméretű, jellemző rájuk az erős talpkorong, sírokban és telepeken is megtaláljuk őket (Wolf 2004, 50-51). 10-11 században találkozhatunk behúzott peremű tálakkal is, de ezek a leletek kis százalékát adják egy lelőhelyen annak ellenére, hogy az egész országban elterjedtek voltak. (Wolf 2004, 519).

Fedők

A fedők az árpádkor jellemző leletei, de a kora Árpád-korból sokáig ismeretlenek voltak. Borsodon került elő először a 10. századból 2 fedőként rekonstruálható tárgy. A fedők korai meglétét támasztja alá az is, hogy több edényen megfigyelhető fedőhorony (Wolf 2004, 53).

Cserépbogrács (kép3)

A cserépbográcsok előképének fém üstök tekinthetők. Ezt már Höllrigl József is felismerte, használatukat a nomád életmódhoz kötötte (Höllrigl 1932-33, 92). Höllrigl elmélete után több kutató is a nomád, félnomád csoportok jellemző edényeként írta le.

Ezen elméletekkel szemben azonban több probléma is felmerült. Kiemelhetjük például, hogy borsodi-edelényi 10. századi lelőhelyen egyetlen cserépbogrács sem került elő annak ellenére hogy a szak irodalom szerint a honfoglaló magyarsággal jelentek meg a cserépbográcsok a Kárpát-medencében. Nem a Borsodi ez egyetlen olyan korai település ahol nem található meg az edény típus, 10. századra keltezhető településen még nem került elő a kerámiából (Wolf 2003, 99-101).

A cserépbográcsok korai 10-11. századi keletezése azon alapul, hogy a nagy állattartó magyarság élet módja miatt szüksége volt rá. Ennek ellenére sírokban sem találjuk. A díszítés alapján (bekarcolt hullámvonal) 10.-11. századból is keveset találunk.(Wolf 2003, 101)

Ezek után kérdéses a nomád, félnomád életmód és a cserépbogrács összekötése. Egyes kutatók ezt a Kárpát-medencén belüli elterjedésével akarták igazolni, azaz hogy a nagy állattartásra alkalmas helyekre koncentrálódnak a leletek. Ez ellen szól, hogy például a Felső-Tisza vidékén ahol gazdag temetőket ismerünk és Bodrogközből, amely terültet kiválóan alkalmas a félnomád életmódra nem ismerünk üstleletet. A bogrács leletek a 12-13. században szaporodnak meg. Ezek alapján nem tarató a nézett, hogy az üstök a magyarsággal érkeztek volna a Kárpát-medencébe (Wolf 2003, 101).

Mesterházy Károly a bográcsok használatát a szabad tűzön való főzéssel hozza összefüggésbe. Kemencében való főzésre az edénytípus nem volt használható, de szabad tűzre ez volt a legideálisabb. Véleménye szerint megjelenését a nomád életmóddal nem lehet összefüggésbe hozni (Mesterházy 1985, 160).

Takács Miklós a cserépbográcsok alakváltozásainak, időrendjének csoportosítására tett kísérletet Kisalföldi leleteket vizsgálva. Tipológiai szempontból 4 csoportra osztotta a cserépbográcsokat:

1. Magas hengerszerű, vagy alig kihajló oldalfallal, lapos aljjal. (Kép4)
2. Ívelt aljú és közepesen magas oldalfalú forma. (Kép5)
3. Pozsonyi Prímás téri bogrács, ami nem rendelkezik párhuzammal.
4. Magas oldalfalú, ívelt aljú edények. (Kép6)

(Takács 1993, 455-456)

A szerző a leletanyagban 4 peremtípust is elkülönített (kép7):

a. Szögletes, élesen metszett alig kiugró peremű edények

b. Lekerekített élű, széles, vízszintes síkban záródóak.

c. Élesen metszett, jól profilált, a külső edénysík felé kiszélesedő típus.

d. Széles vízszintesen záródó, szélein lemetszett forma.

(Takács 1993, 456)

Takács az adatait táblázatban összesítve próbálta a cserépbográcsok időrendjét felállítani.  A 10-11 századra az a és c típust, a 11-13 századra a b típust12-13 századra a d típust jelülte meg (Takács 1993, 458-459).

Az elmélettel kapcsolatban azonban több kérdés is felmerül. A fő probléma, hogy alkalmazható e, a Kisalföldön kívül vagy csak kisebb régiókra alkalmazható.

Bordás nyakú edények (kép 2)

Árpád kori kerámiák közül az egyik legtöbbet kutatott edénytípus a bordázott nyakú edények csoportja. 10-11 századi temetőinkből előkerült tárgyak kisszámú csoportját képezik. Egyes kutatók a kabarokhoz kapcsolták, eredetét az Aral-tó vidékére tették, ahonnan a csatlakozott népek hozták magukkal (Fodor 1985, 165). Az edény eredete még ma is vitatott, de az kétségtelen, hogy a magyarsággal jelent meg a Kárpát-medencében (Fodor 1985, 170) Mivel a lelőhelyeken egyedi darabként jelentkezik, sehol sem egy korszak, etnikum meghatározó darabja, ami ellent mond az etnikumhoz kötésnek (Wolf 2004, 51).

Wolf Mária funkcionális csoportnak tekinti, a tejfeldolgozásban látja szerepét. Véleménye szerint a nyakkiképzésében a praktikum nem a díszítés játszott szerepet (Wolf 2004, 52). Több edénytípus között is megtaláljuk őket, így füles és fületlen bögrék, fazekak, korsók nyakán is előfordulhat a borda. Az edénytípus kis százalékban fordul elő egy lelőhelyen, ami a funkcionális felhasználást erősíti, egyes edényeket a vajköpüléssel lehet párhuzamba hozni (Wolf 2004, 52).

Takács Miklós vizsgálta részletesen a bordás nyakú edényeket. 4 csoportot különített el:

1. Bordás nyak és 2 fül a vállon.

2. Bordás nyak fül nélkül.

3. Hengeres nyak borda és fül nélkül.

4. Hengeres nyak 2 füllel a vállon

Technikai vizsgálatok

Az edények részletes vizsgálatával több jelet találhatunk mely a kerámia készítés módjára utal. A hurkatechnika nyomát hordozzák az edények oldalán lévő varratok (kép11) és több esetben észrevehető az alj merre ráillesztették a hurkákat is (Parádi 1959).

Az edények vizsgálatakor több esetben észrevették, hogy az edény alsó része durvább kivitelű, mint a hasa és a szája. Megoldásként több elmélet is felmerült, statikai okok (Simonyi 47) esetleg tűzállóság növelése lehettet a cél.(Wolf 2003, 85) Az anyagvizsgálatok azonban mindkét állítást cáfolták hisz az edényekben nem találtak tudatós soványításra utaló jelet.

IRODALOM

Csupor 1998 = Csupor István -Csuporné Angyal Zsuzsa: Fazekaskönyv. Bp. 1998.

Fodor 1985 = Fodor István: Honfoglalás kori bordázott nyakú edényeink származásáról. FA. XXXVI. 165-171. 1985.

Höllrigl 1930 = Höllrigl József: Árpád-kori keramikánk I. Arch. Ért. 1930.

Höllrigl 1932-33 = Höllrigl József: Árpád-kori keramikánk II. Arch. Ért. 1932-33.

Mesterházy 1985 = Mesterházy Károly: Népvándorlás kori cserépüstök. FA. XXXVI. (1985) 149-163.

Parádi 1959 = Parádi Nándor: Technikai vizsgálatok népvándorláskori és Árpád-kori edényeken. Rég. Füz. Ser. I. No. 12. Bp. 1959.

Parási 1959 = Parádi Nándor: Árpád-kori perembélyeges edénytöredék Pécsről. JPMÉ
1959. (1960) 91-97.

Parádi 1963 = Parádi Nándor: Magyarországi pénzleletes középkori cserépedények..
ArchÉrt 90. (1963.) 205-252.

Parádi 1967 = Parádi Nándor: A Hács-Béndekpusztai Árpád-kori edényégető kemence. Arch. Ért. 94. (1967.) 20-39.

Simonyi 2005 = Simonyi Erika: Adatok a 10-13. századi kerámiakészítéshez Északkelet-Magyarországról. HOMÉ. XLII. (2005) 37-55.

Takács 1993 = Takács Miklós: A kisalföldi Árpád-kori cserépbográcsok pontosabb időrendje (Egy kísérlet a leletanyag rendezésére). HOMÉ. XXX-XXXI/2. (1993) 447-487.

Wolf Mária: Adatok 10. századi edényművességünkhöz. A borsodi leletek tanúságai.
HOMÉ. XLII. (2003) 85-108.

Wolf 2004 = Adatok a X. századi magyarság kerámiaművességéhez. Data on Pottery Workmansip of Hungarians int he 10th Century. In: Az agyagművesség évezredei a Kárpát-medencében. Szerk.: Holló Szilvia Andrea-Szulovszky János Budapest-Veszprém 2006.  47-59.

Cimkék: Árpád-kor, BTK, régészet, SZTE, történelem